Új életem északon - Finnország XXI.

Sötét pince

A Rovaniemiben töltött hetek sok új élményt jelentettek, és a legizgalmasabb dolog volt megérteni a főnököm instrukcióit az első finn munkahelyemen. A munka önmagában nem volt túl megerőltető, és az időbeosztása is könnyű volt. Amiért azonban nagyon kemény volt a gyakorlat, az maga a hely, és az ott levő emberek miatt volt. Nagyon örültem, hogy a sarkkörön lehettem egy új, érdekes városkába, ráadásul önálló lakásban. Ami viszont kegyetlen nehéz volt, az az időjárás. Ősz lévén már kezdett hideg lenni, és havazni, azonban a sötétség és a nappali szürkeség volt számomra megterhelő. Tipikusan az az álmosító, csapadékos, szürke időjárás, amin nem segített az sem, hogy a munkaidőm nagy részét a gyülekezeti ház ablaktalan pincéjében töltöttem, ahol semmi természetes fény nem volt, és a levegő is meglehetősen rossz volt. A pincében volt az iroda, a konyha, az étkező, a tárolóhelyiségek, és a tuributik is. Itt készítettük elő a programokat, és a szociális programok is itt zajlottak. A pincébe vezető sötét folyosókon nehéz volt felkapcsolni a villanyt, és minden helyiséghez kulcsot kaptam, és nyitni zárni kellett minden alkalommal. Sokszor huzat is járult a boldogságomhoz, és az emeletről egy fogászat rémisztő hangjai is néha hallatszottak.

Kávé, zárak és pszichózis

Azt tudni kell a finnekről, és az Üdvhadseregről, hogy nagyon sokat kávéznak, különösen, ha munkaidejük van. A munkát két óránként kötelező kávészünet váltja fel, ami egyúttal a munka szerves részeként össze van kapcsolva értekezletekkel, értékelő beszélgetésekkel. Nincs menekvés a kávé elől, ráadásul az én munkám volt állandóan több liter kávét legyártani. Sajnos ez sem segíti a helyzetet, ugyanis egy bizonyos adag fekete lötty után már semmi nem segít az álmosságon. A közösséghez sok szociálisan hátrányos helyzetű, vagy mentális problémákkal küzdő is csatlakozik, így ők állandó részei voltak mindennapjaimnak. Ráadásul pont ők azok, akik szeretnek beszélgetni, és van is idejük rá. Ennek köszönhetően sok furcsa dolgot végig kellett hallgatnom finnül. Később kiderült, hogy szenvedéseimnek meg lett a gyümölcse, ugyanis sokat fejlődött a társalgási készségem, ami kitűnt a munkából az iskolába való visszatérésemkor a társaimmal való összehasonlításból. A mentális betegségben szenvedők olykor ijesztőek is tudnak lenni. Különösen a kényszerbetegségben szenvedők viselkedését láttam közelről. A beidegződött rutinjaikat nem adják fel, ha mások rovására is megy az egész. A gyakorlat végére eléggé be is sokalltam az emberekből, és néha a sötét folyósokon az ajtókat zárkálva úgy éreztem valaki figyel vagy követ. Ennek köszönhetően egy zárba sikerült is bele törnöm a kulcsot. Elképzeltem, hogy ott a sötét pincében, ha valaki megölne, és bedobna valahova, talán hetekig rám sem találnának.

Penészkutya

A munkám legfurcsább momentumai közt kétségtelenül az a pillanat volt, amikor a főnök hívatott egyik délután, és előadott egy hosszú értelmezhetetlen monológot arról, hogy hívni fog valami szakértőt kivizsgáltatni az épületüket, mivel valami probléma van. Emellett hosszan beszélt valamiről, amiben megjelent a penész és a kutya kifejezés, ráadásul együtt. Sokáig törtem a fejemet, hogy mi a csudát jelenthet a homekoira kifejezés (penészkutya) és miért kell azt idehívni. Később egy ismerősöm elmagyarázta, hogy az épületben olyan nagymértékű a gombás penészedés, hogy ilyen esetben szakértőt hívnak, akivel van egy speciális kutya, mely kiszagolja a gombásodás forrását. Nagyon vicces volt ez a magyarázat, és nyugtáztam magamban, hogy jól értettem, és nem nekem ment el az eszem, de nekik biztosan. Végül a penészkutya szerepét pénz híján én töltöttem be, és kiszagoltam a bűzt. Nem volt nehéz, ugyanis az alagsori szekrényeket kinyitva érződött a baj. Az sem segített a levegő minőségén, hogy a szekrényekből százéves üdvhadsereges zászlók, és muzeális kalaptartók kerültek elő, amelyekben rothadásnak indult szüfrazsett kalapokat őrizgettek. Az egyiket kinyitva még az egykori elhunyt kapitánynő fejzsírja is díszelgett az ódon karimákon. Határozottan kértem a vezetőt, hogy dobjuk ki a kalapokat, vagy küldje múzeumba őket. Sokszori unszolásra kezdett csak intézkedni. Nem szívesen tette meg…

Köztünk élő szüfrazsettek

Később mesélték, hogy egy közép Finnországi közösségben ugyanígy jártak a régi jelmez kalapokkal, és miután kidobták őket, a helyi hajléktalanok kikukázták őket, és kezdték a hidegbe hordani a tizenkilencedik század végi viktoriánus Anglia stílusát viselő női kalapokat. A vezető a biztonság kedvéért levagdosta róluk a szervezet feliratait, és a zászlókkal együtt rituálisan elégették. Sajnos nemcsak a penész kiszagolása, hanem a forrásának felszámolása is az én feladatom lett néhány segítő társaságában. A régi bútorokat, válaszfalakat kiszedegettük, és kidobáltuk. A vicces ebben az volt, hogy munkaruha hiányában szemeteszsákokra vágott lyukakat a kapitány asszony, és ezekbe kellett belebújnunk az ellenkezésünk ellenére. Nagy riadalmat váltott ki belőle az is, hogy mi lesz velünk, ha a penész egészég károsodást okoz nekünk, ki fogja fizetni az egészségügyi biztosításunkat. Itt kezdtem megérteni, hogy ebben az országban minden a biztonság kérdése körül forog. Mindig be kell lenni biztosítva mindenre. Ha nincs biztonság, akkor nem engedélyeznek munkákat. Arra is rájöttem, hogy itt egészség károsodás esetén a munkáltatót óriási költségekre lehet perelni.

Tari Zoltán